Szorongok, tehát vagyok

A szorongás abban különbözik a félelemtől, hogy utóbbinak legtöbbször konkrét tárgy van: valamitől félünk. Kevésbé konkrét és enyhébb formája az aggodalom, amikor valaminek a bekövetkezésétől tartunk. Szorongó állapotban ritkán tudunk konkrét fenyegetést megnevezni, és ez nem annyira körülírható érzés, mint inkább bonyolult lelkiállapot. A túlzott szorongás viszont már pszichológiai betegség, amely abból fakad, hogy  félelmi rendszerünk rosszul alkalmazkodik bizonyos körülményekhez. A szorongás kognitív, testi és emocionális énünk zavart működéseként definiálható.

A szorongás pszichológiája Heideggernél

A Lét és idő művében Heidegger körbejárva pedzegeti ezt a pszichés állapotot. A német bölcselő filozófiájáról is szóló A lét és a semmi (L’Être et le néant) könyvének A semmi eredete című fejezetében a francia Jean-Paul Sartre pedig alaposan ki is fejti azt, hogy Martin Heideggert tudatfelfogása alapján és főleg a szorongás filózófiai értelmezése alapján a karteziánus-kantiánus hagyomány egyenes ágú leszármazottjának tekinti. Sartre azonban, Heideggerrel ellentétben, nem gondolja, hogy a szorongás feltétele a pszichológiai determinizmus lenne. Ugyanis Heidegger szerint

• a szorongás oka a szubjektumnak a világba való belevetettsége;
• a szorongás mint pszichológiai aktus az ittlét tapasztalatából fakad
• és az egzisztencia gesztusfolyamatában megy végbe;
• a szorongást megelőző fenomenológiai tapasztalatokra alapozódik.

Mitől szorong és pánikol a szorongó?

Kognitív pánikbetegeket vizsgálva figyelhetjük meg, hogy ehhez az ön-tapasztaláshoz a szorongás megélésében közel kerülhet a páciens. Valójában tehát a szorongás kialakulásától való szorongásról van szó, és filozófiai úton ehhez a következtetéshez Heidegger is eljutott: A világban-benne-léttől szorong a szorongó, attól, hogy tudja: bármelyik eszközt is választaná felülemelkedéséhez, ez felmentést nem tud nyújtani egy ponton túl. A szorongás „megfosztja a jelenvalólétet attól a lehetőségtől, hogy hanyatlóként önmagát a világból értse meg” (Heidegger, Lét és idő, 1989, 344.)

Szorongva csak szorongó önmagunkat tudjuk azonosítani

Heideggeri szorongás a Lét és időben

Ön-tapasztalási szempontból tehát a szorongás a hiteles önismeret megszerzésének az akadálya, szorongva csupán szorongó önmagunkat tudjuk megismerni. Az effajta önazonosság azonban veszélyes is lehet, hacsak magunkévá nem szelídítjük.

Ha ugyanis megértjük ennek a heideggeri szorongásnak a lényegét, mentesülhetünk a létezés egzisztens paradoxonától, amikor a magunk pszichikailag tiszta értettsége (az önismeret) a társadalmi közegben nem semmisíti meg magamagát, sőt a józan szorongás, amely az elszigetelt lenni-tudás elé állít bennünket, együtt járhat az erre a lehetőségre felkészült örömmel, amikor is a szorongóban felismerjük boldog énünket.

Ez lehetséges, mivel a filozófus maga mutat rá arra, hogyan szabadulhatunk az önazonosság általa felállított csapdájából, ugyanis habár a szorongásnak Heidegger szerint az ad különös filozófiai jelentőséget, hogy az átélése következtében a világ irrelevánssá válása megtörténik, ugyanakkor az is elképzelhető, hogy ugyanennek a szorongásnak a hatására – amennyiben önismeretünk részévé tesszük – a kézhez álló és a meglévő világon belül fogódzóvá, igazodási ponttá, személyiségünk egyensúlyának attribútumává válhat. Kicsit visszább lépve az időben Descartes-parafrázissal azt is mondhatnánk, jó úton haladunk a pánikbetegségből való gyógyulás felé, ha felismerjük: Szorongok, tehát vagyok.

Olvasd ezeket is:

• A Semmi és Heidegger
• Martin Heidegger: Lét és idő
• Heidegger, a szorongás és a nem mérhető idő
• Jean-Paul Sartre: A lét és a semmi
• Pánikbeteg az önazonosság csapdájában
• Önazonosság, önismeret. Ki vagyok én?

Kulcsszavak Google-kereséshez: Heidegger: Lét és idő könyv, a szorongás lélektana, önazonosság – identitás, kognitív pszichológia, önismeret, egzisztencialista filozófia, pánikbetegség öngyógyítása, szorongó önmagunk azonosítása, a semmi apoteózisa és ontológiája